Details

Autor(en) / Beteiligte

• Gábor, Petneházi

Titel

Humanista irodalom és politikai publicisztika határán. Kovacsóczy Farkas (1540-1594) politikai beszédei és Erdély kormányzásáról írott dialógusa

Ort / Verlag

ProQuest Dissertations & Theses

Erscheinungsjahr

2012

Link zum Volltext

• ProQuest

Quelle

ProQuest Dissertations & Theses A&I

Beschreibungen/Notizen

• Kovacsóczy Farkas kancellárként a Báthory-korszakbeli Erdély politikai életének egyik kulcsfigurája volt, aki humanista beszédei, valamint legismertebb, a szakirodalom által az egyik legelső magyarországi politikaelméleti műként értékelt, Erdély kormányzásáról írott dialógusa révén, ha európai összehasonlításban nem is túl nagy terjedelmű, magyar viszonylatokban azonban mégis igen értékes és számos szempontból elemzésre érdemes életművet hagyott hátra. Jelentőségére a hazai történeti és irodalomtörténeti kutatás már jó ideje felfigyelt, részletes, személyére és tevékenységére koncentráló, illetve azt a szélesebb, akár magyarországi, akár európai eszme- és politikatörténeti kontextusba helyező kutatás, lényegében Szádeczky Lajos több mint száz éve íródott monográfiája óta,1 nem látott róla napvilágot. Ennek pótlása annál is időszerűbbnek látszik, mivel különösen az elmúlt évtizedben, elsősorban Balázs Mihály, Horn Ildikó és Kruppa Tamás több, a korabeli Erdély hatalmi illetve vallási viszonyainak változásait feltérképező, mérvadó és fontos publikációjának köszönhetően, a tudományos érdeklődés egyébként is felerősödni látszik a Báthory-korszak iránt, illetve, Szádeczky mára már teljesen elavult és többnyire egyébként sem pontosan adatolt munkájának megjelenése óta számos olyan, a korral foglalkozó, ám a modernebb szakirodalom által sokszor fel nem használt forráskiadás is napvilágot látott, amelyek Kovacsóczyra vonatkozóan is új adatokkal segíthetnek hozzá a korszak történetének mélyebb megértéséhez. Jómagam az elmúlt néhány évben a Balassi Intézet valamint a Magyar Ösztöndíj Bizottság által finanszírozott tanulmányútjaim során Padovában, Bécsben, Kolozsváron és Varsóban az ottani levéltárakból, könyvtárakból és kézirattárakból próbáltam Kovacsóczyra vonatkozó ismeretlen dokumentumokat, netán kéziratokat előásni félig-meddig sikerrel. Ha a kancellár egykor nyilvánvalóan terjedelmes, mára szinte csak elenyésző töredékében fennmaradt levelezéséből csak néhány eddig ismeretlen darabot találtam is, egy a kutatásban eddig alig ismert, valamint egy további, teljesen elfeledett, nyomtatásban megjelent beszédét sikerült olaszországi könyvtárakban fellelnem. Neolatin filológusként kezdettől fogva ezeknek, valamint az eddig is ismert, ám a szakirodalomban többnyire éppen csak érintett, és emiatt sokszor félreinterpretált, latin nyelvű publikációinak a részletes elemzését és interpretálását tartottam elsődleges feladatomnak, amely feladat megvalósításához (ha tetszik, a Szegedi Iskola hagyományaihoz is hűen) a kiadott és kiadatlan történeti források és dokumentumok hasznosítása mellett a hazai és európai reneszánsz- kutatás legfrissebb eredményeinek a beemelését, illetőleg újonnan kidolgozott szempontjainak az érvényesítését is fontosnak tartottam, különös tekintettel arra a fordulatra, amely a politikai gondolkodásban éppen a tárgyalt korszakban következett be Európa-szerte. Kovacsóczy, ahogy az életművéből látszik, ezeket a későbbiekben részletezendő változásokat kettős helyzetéből fakadóan is nyomon követte: egyszerre volt a res publica litteraria egyik megbecsült tagja (erről kevés megmaradt humanista levele ékesen tanúskodik), valamint befolyásos politikusa egy vallásilag széttagolt, belpolitikailag megosztott, külpolitikailag ráadásul csupán korlátozott szuverenitással rendelkező kis országnak, amelyben a politikai értelemben legégetőbb problémát éppen az elveszett szuverenitás visszaszerzése, illetve a maradék függetlenség megőrzése jelentette. Az elméletiség hiányát illető esetleges számonkérésre tehát Kovacsóczyval kapcsolatban,2 ti. hogy ha valóban őt tekinthetjük is az egyik „első eredeti politikai traktátus szerzőjének Magyarországon,” 3 akkor életművében miért nem fedezhetünk fel valóban eredeti politika-elméletet vagy politikai programot; ebben a kettős (illetve, ha az országot is beleszámítjuk, hármas) meghatározottságban rejlik a magyarázat. Mint humanista gondolkodó nagyon is fel volt vértezve mindazon (mind az antik, mind a reneszánsz-korabeli államelméleti irodalomból táplálkozó) ismeretekkel, amelyek birtokában a politikai hogyan és miként kérdésére a szűkebb erdélyi, vagy a tágabb magyarországi viszonylatokban választ, vagy legalábbis markáns véleményt megfogalmazhatott volna; ha volt is erre irányuló késztetés benne azonban, annak megvalósítását éppen aktív politikai szerepvállalása és adminisztratív funkciója gátolhatta nagymértékben, túl azon, hogy akár a fejedelmi abszolutizmus, akár az ideális köztársaság teoretikusaként fellépni a hatalmi viszonyok sokirányú és sajátos erdélyi koordinátarendszerében, nem csupán nehezen megvalósítható, de szinte már utópisztikus tevékenység lett volna. Ha egyértelmű programot tehát nem is fedezhetünk fel műveiben, a humanista „máz” alatt megbúvó politikai viták és érdekellentétek lenyomatát igen, illetőleg ennek a külső, irodalmi „máznak” az elemzése sem lesz egészen érdektelen.